2016. május 7., szombat

Van valami a levegőben



Kép forrása: pinterest

Az eddig közzétett írásaim tükrözik nagyjából, hogy milyen stílus, téma és hangulat szokott általában kijönni belőlem, de olykor bizony előfordul, hogy még saját magamat,  – nem beszélve környezetemről –  is sikerül meglepnem. Nem is kicsit! Tudom, azt mondják, hogy a közvetlen család, legjobb barátok nem jó véleményformálók, mert az elfogultságuk miatt hajlamosak a túlzásra, mindkét irányba, de mivel nem mindig van kéznél más fajta forrás, én gyakran fordulok például páromhoz. Nos, a következő írásnál, ha az ő olvasás utána arckifejezésére hagyatkozom, és csak arra, akkor aggódni kezdek hogyan, miért folytak ki a szavak pont e formában az ujjaimból, és nagyon mélyre temetem a fiókban... :)
Én azonban, úgy érzem, hogy valahol ez is én vagyok. Ez a történet is azt akarta, hogy elmondják. Hogy miért pont engem választott gazdájául... Talán pont azért, hogy merjek olykor  jobban kilépkedni a pihe-puha, otthonos határaimon és komfortzónámon kívülre.
Azt pedig már tudjuk, hogy az ihlet bárhonnan, de tényleg, akárhonnan jöhet. Nos, nekem ezúttal a Halott pénz szállította házhoz egy daluk refrénjének formájában. Higgyétek el, nálam jobban senki nem volt meglepődve ezen! :)
De ha már így esett, gondoltam megosztom veletek, aztán kezdtek vele, amit akartok, amit tudtok! :))
Fogadjátok szeretettel ezt a kis elborult szösszenetet is, amelyet ezúttal férfi olvasóknak is ajánlok!

A testrészeitek legyenek veletek,
Miamona



~°°~___________________________________________________~°°~


Van valami a levegőben



„Valami van a levegőben,
Valami, ami éjjel összerak.
Van valami a levegőben,
Valami, ami reggel szétszed.”

/Halott Pénz - Valami van a levegőben/



Értem, asszonyom. – mondja a nő a telefonba. Higgye el, megteszünk mindent, amit lehet. Azért vagyunk, hogy segítsünk! A rendelését legkésőbb csütörtökön kézhez kapja. Már beszéltem a szállítókkal, és ők is elnézését, valamint szíves türelmét kérik. Természetesen mellékelünk önnek egy 15%-os kedvezményre feljogosító ajándékkupont az önt ért kellemetlenségekért. Halk duruzsolás jön válaszul a másik oldalról, majd a vonal megszakad.
A telefon a nő feje mellett hever az ágyon. A nő behunyja a szemét, majd újra kinyitja. A falon lévő órát nézi. A mutatók, mintha direkt lassítva cammognának. A másodpercmutató, aminek kattanások helyett egy folytonos körben kellene haladnia, most mintha unos-untalan akadályba ütközne; mint a sietős háziasszony, akit a boltból hazafelé minden ismerőse megállít, lelassít, legalább egy köszönésre.  Gyerünk már öreglány, rengeteg a dolgom – gondolja a nő. És akkor végre, nagy kegyesen a mutató célba ér, odakint megkondulnak az esti harangok, elütik a tízet. A nő szája halkan és lassan énekelni kezd:

Valami van a levegőben,
Valami, ami éjjel összerak.


            Pár perc elteltével feláll az ágyról, minden ízületét kéjes gyönyörrel kiropogtatja, helyére teszi, mélyről induló, hatalmas sóhajjal nyújtózik egyet. Majd még egyet. Ekkor egy kis cirmos cica szalad be a szobába, farkát peckesen tartva a nő lábához törleszkedik.
– Lili, ma nagyon rossz voltál! – dorgálja meg a nő, a lábával egy kicsit arrébb is löki. A cica újra próbálkozik, a nő nem törődik vele, az arcát tapogatja, tisztán érzi rajta a friss karmolások nyomát, saját kezének érintése enyhén csípi a bőrét.
A cica, megértve, hogy cirógatást nem kap, a konyhába megy, a pult alatti szekrényajtóra teszi az egyik mancsát, és keserves miákolásba kezd. A nő óvatosan lépdelve, mint akinek túl merevek az izmai a macska után megy, kinyitja a szekrényt, felnyit egy konzervet, és a cirmos táljába önti. A cica azonnal, az orrával a nő kezét taszigálva nekilát.
            A nő behozza a lábtörlőjéről az újságot, lassított felvételként hajol le érte és egyenesedik fel újra. A hűtőből egy nagy adag előre elkészített tésztát vesz elő, megmelegíti, és mohón, mint aki egész nap nem evett, tömi magába, miközben az újság híreit bújja. Evés után feláll, noteszából egy telefonszámot keres elő.
            – Haló! Velem beszélt tegnap… Én vagyok, aki…
– …
– Igen. Akkor még mindig áll az időpont?
– …
– Persze. Odaérek. Nemsokára indulok.
– …
– Rendben. Akkor hamarosan.
            A nő megfürdik, felöltözik és kilép az ajtón.
            Odakint minden sötét, és egyre kihaltabb. Taxira nincs pénze, így villamossal megy. Útközben, az ablaküveghez hajolva, saját lüktető leheletén keresztül a város fényeit nézi. 
Több mint tíz megálló után leszáll. A ház valóban rögtön ott van az út mellett, ahogy mondták, robosztus, polgári épület, szépen felújítva, mégis megőrizve régies, tekintélyes hangulatát. A nő egy pillanatig habozik, majd megnyomja a gombot, halkan beleszól, a nevét mondja, és hogy kihez jött. A kapu egy darabig halkan berreg mögötte.
Odabent kopottas, de tiszta udvar fogadja, üres virágosládákkal. Milyen szép lehet tavasszal – gondolja. Felfelé néz; három emelet, négyszögalakban fut körbe-körbe. Odafent, szintén négyszögalakban, az éjszakai égbolt, melyen, a gyorsan haladó fehér foszlányfelhők között egy-két csillag pislákol. Az ablakok többsége sötét, néhány helyen tévé fénye villódzik. Valahonnan lágy zene szól.
Az elsőn, a háta mögött egy ajtó nyílik. A fényes, állított téglalapban egy sötét alak jelenik meg. A nő megfordul, hogy kabátja csak úgy leng bele. Az alak int, hogy arra menjen. Sziluettjéből fehér füst száll fel. A nő a lépcső felé indul, szemét végig az alakon tartja.
            Cipője halkan kopog a néhol hiányos vagy feltöredezett kövön.
– Elnézést, máris elnyomom – mondja a férfi, akinek most már az arca is látszik. A cigarettáját a körfolyosó korlátjára akasztott, földdel teli virágtartóba nyomja. A nő belenéz, több tíz, apró elsárgult végű, fehér kukacka áll már ki belőle.
– Nahát, maga cigarettát termeszt a gangon? Legális ez? – kérdezi, saját tréfáján kacagva.
– Ó, kérem, ne áruljon be, tudja meg kell élni valamiből… – kontrázik rá a férfi. Kezet fognak, bemutatkoznak, majd elnyeli őket a világító ajtókeret, végül kihuny a fény, már csak az ajtó aljánál szökik ki néhány sugár.
            A férfin kényelmesnek tűnő, elegáns ruha, sportzakó, pamut anyagból, hozzá tartozó nadrág, lábán fűző nélküli cipő. A lakás igazi agglegény-lak; modern, ízlésesen berendezett, férfias, nő jelenlétéről a leghalványabban sem árulkodó.
A dolgozószoba, ahol a férfi a pácienseket fogadja, a nappaliból nyílik. Ennek ablaka az utcára néz, a lámpák fénye bevilágít a függöny vastag, fehér anyagán keresztül. A férfi lesegíti a nő kabátját, egy állófogasra akasztja, kikészít két pohár vizet, majd a nőt hellyel kínálja egy komfortosnak látszó, bőr, karfás, modern pamlagon. A nő elhelyezkedik, a bőr eleinte hűvös, mocorgására halkan nyikordul. Sáljával kissé betakarózik, mély levegőt vesz. Közben a férfi is leül egy, a pamlaghoz stílusban passzoló fotelben, a nőhöz se nem távol, se nem túl közel.
– Mondja csak, maga éjjelente is rendel? – kérdezi a nő.
– Nem jellemző, de a leírtakat… a maga… esetét, nos, roppant különösnek találtam, mindenképpen találkozni szeretettem volna magával.
– Azért, hogy a saját szemével lássa…
– Azért, hogy megpróbáljak segíteni, amennyiben módomban áll – vág közbe a férfi. A nő bólint.
            – Szóval a tünetei… mióta is…
– Tíz éve kezdődött – válaszol a nő, meg sem várva a kérdés végét.
– Tíz éve? – lepődik meg a férfi. – Az igencsak hosszú idő. És maga ez idáig nem is próbált segítséget kérni? – A nő nemet int a fejével. Közben a padlót nézi.
– Érte tíz éve valami nagyobb sokkhatás, trauma?
– Tizenhárom éve. A férjem. És a fiam. Autóbaleset. Csak én éltem túl.
– Részvétem – mondja halkan a férfi. – Ön vezetett?
– Nem. A férjem. De én akartam… Miattam… Miattam ültünk autóba – mondja a nő, a férfire néz, és megered a nyelve.
– A férjemmel a kapcsolatunk már nem olyan volt, mint régen. Én csak össze akartam hozni újra a családot. Elutazni egy szép helyre. Közös élményeket gyűjteni, hátra hagyni a mindennapok porát. A férjem és a gyerek nem akartak menni. A fiam a gitárvizsgájára készült, és egy baráti zenetáborba ment volna. A férjem pedig egy fontos projekten dolgozott. Nem sokkal előtte léptették elő. De én meggyőztem őket. Könyörögtem. Zsaroltam… Mert az utóbbi időben olyan keveset voltunk együtt, akkor is mindig csak veszekedtünk – itt elhallgat, nagyot nyel. – Már útközben összevesztünk mind a hárman. És akkor jött a másik autó… – újabb nyeldeklés – ezúttal a férfi részéről.
            – Ön is… súlyosan megsérült?
– Tíz helyen törtem el – mondja a nő tényszerűen. Az első évben csak feküdtem. Nem voltam hajlandó tudomást venni a külvilágról. Az orvosok azt hitték, kómában vagyok. Önkéntes kómában. Eleinte neurológusokat, pszichológusokat, pszichiátereket küldtek, de aztán azt mondták, jót is tesz a csontjaimnak, legalább nem ficergek, szépen összeforrhat minden, ami hajlandó… A második évben újra tanultam járni. Aztán a harmadikban… Tíz éve… Széthulltam. És azóta minden reggel vagyis délelőtt széthullok. Pontban tízkor.
            – És miért pont most? Hogyhogy most már hajlandó segítséget kérni?
– Egyik reggel meghallottam azt a számot a rádióban. Órákig csak nevettem. Levegőt sem kaptam. Tudja… nos, a nevezzük úgy széthullásom körülbelül három perc alatt megy végbe. A dal is olyan hosszú nagyjából, és én, aznap reggel pont a dal alatt hullottam darabjaimra.  Hát nem ironikus? Nem egetrengetően, mellbevágóan, dobhártyaszaggatóan ironikus?
– Melyik is ez a dal? – kérdezi a férfi.
– Jaj, biztos tudja, nagyon népszerű mostanában, a csapból is ez folyik… Na, várjon, majd mindjárt meglátja, hogy ismeri.
 A nő előhalássza a telefonját, pötyög rajta párat, majd zene tölti be a szoba csendjét. A zenében semmi felvezetés, rögtön a refrén, karcosan, egy fiatal férfi hang. A férfi ugrik egyet a foteljében. Hirtelen törnek rá a hangok. A nő nevet.
– Pont így reagáltam én is – kuncog magában. Ez a refrén… Hát nem őrület?! Egyszerűen nem tudtam abbahagyni a nevetést, miközben… hát igen, valami éppen szétszedett.
            A dal véget ér, az utolsó hangjegy is elhal, ismét csönd van. A nő leereszti a mobilját maga mellé a pamlagra.
– Valóban, mintha hallottam volna már – dörmögi a férfi. – Szóval ekkor döntötte el, hogy segítséghez fordul?
– Igen. Én azt hiszem, egészen addig vezeklésnek éltem meg a dolgot. Az én hibámból széthullt az életem, hát hulljak csak darabjaimra én is, megérdemlem. Csak az bántott, hogy mindig nappal. De tudja, ahol az élet elvesz, ott ad is. Nekem azt adta, hogy a széthullásért cserébe beérem két-három óra alvással is.
– Értem. Elmesélné nekem, mivel telnek a napjai?
– Otthonról végezhető munkát vállaltam. Online rendelésekről adok felvilágosítást telefonon. Beszélek a szállítókkal, a boltokkal, a vásárlókkal. Tudja ehhez csak egy telefonra, egy laptopra, a szememre és a számra van szükségem.
– Na, de hogy dolgozik a laptopon? – firtatja a férfi.
– Korszerű cég. Arról híres, hogy másokhoz képest nagyobb számban foglalkoztat hátrányos helyzetűeket. Hang-alapú szoftverrel működtetem a laptopot és a telefont is.
– És sose találkozott a munkáltatójával? Hogyan írta alá a szerződést, hogyan interjúzott? – kérdezi a férfi, mintha csak azt várná, hol bukik meg a nő sztorija. A nő arcáról ez le is rí, így aztán a férfi megbánóan néz, de azért türelmesen vár a válaszra.
– Ha az ágyamban fekve ér a tíz óra, akkor igazából szépen minden egy helyben marad, csak leválik. Sokáig minden nap azt hittem, hogy lebénultam. Hogy minden délelőtt, pontban tízkor lebénulok, este tízkor pedig meggyógyulok. Aztán egy nap, a macska játszani kezdett a fejemmel, és megláttam a testrészeimet külön-külön az ágyon, míg a fejem a földön gurult ide-oda. Szédítő élmény volt!
A férfi ennél a pontnál, remegő kézzel nyúl a pohárért, és hangosan nyelve kortyol párat a vízből.
            – A főnököm így csak azt látta, hogy ágyban fekszem, és nem mozdulok. Nézze, pontosan tudom, mindez hogy hangzik… Már azon gondolkodik, hogy a skizofrénia melyik válfajával áll szemben. De maga az orvos, én a páciens. Hinnie kell nekem! Kérem, higgyen nekem!
A férfi, néhány pillanat habozás után, borostás arcélét végigsimítva felel – Hiszek magának. Nem tudom miért, de hiszek. – A nő szeme csillog. Szomorúan mosolyog.
– Ahhoz, hogy segíteni tudjak, azonban látnom kellene a… folyamatot. – A nő hangosa fellélegez. Egyet bólint. – Holnap reggel fél tízre legyen nálam!
A férfi felsegíti a kabátját. A négyzetnyi égen már pirkad, amikor a kapu halkan berreg mögötte. Cipője hangosan kopog, ahogy szalad az éjszakai járat után.

~°°~

Reggel kilenckor, álomtalan álomból ébred, kócosan. Kávét főz, megeteti a cirmost. A cica, az ételébe kevert altató hatására tántorogva cammog az ablakhoz, lomhán, ügyetlenül bukdácsol fel az ablakpárkányon elhelyezett párnára, lefekszik, és azonnal mély álomba merül.
A nő a fürdőszobába megy. Az arcát nézi a tükörben. Gyűrött és megviselt, szeme alatt karikák sötétlenek. A szemének fehérje nem teljesen tiszta. Megmosakszik, egy kis púdert és arcpírt ken magára, majd eszébe jut, miért jön a férfi… Hogy tanúja legyen, ahogy darabokra hullik, és őt zavarja az arca és haja ziláltsága. Ahogy ez átfut az agyán, először nevetnie kell, aztán már sírnia. Arcán a könnyek felszántják a púdert, csíkokat hagyva a bőrén. Mosakodhat. Kezdheti előröl.
A férfi pontban fél tízkor csenget. A nő ajtót nyit. A férfin ugyanaz a ruha van. Táskáját az előszobába teszi, a nő vendégpapuccsal kínálja, és kávéval. A papucsot elfogadja, a kávét nem. Már ivott. Igazából nem tudott elaludni, már három kávén túl van. Mire a nő megjegyzi, hogy csak szét ne essen itt neki, majd idegesen, horkantva nevet. A férfi zavart arckifejezését látva abbahagyja.
 – Én megbízom magában – mondja a nő –, de azért nagyon megkérem, hogy kiszolgáltatott helyzetemben lehetőleg semmi olyat ne tegyen, aminek maga sem örülne a helyemben. Továbbá a hang és képfelvétel is szigorúan tilos! – félig mosolyog, mint, aki a férfi reakciójától teszi függővé kérése komolyságát. A férfi a nőre néz, komolyan, minden vicc nélkül bólint.
– És akkor most mit csinálunk? – kérdezi a férfi, közben egyik lábáról a másikra lép, látszik, hogy egyre feszélyezettebben érzi magát.
– Nézze, ha úgy érzi, nem áll erre készen, még meggondolhatja magát, még nem késő…
            A férfi nyel egyet, mintha valóban csak most kezdene el motoszkálni benne, hogy amit a nő mond akár valóban igaz is lehet.
            – Nem lesz… semmi baj – mondja félszegen.
– Nos, rendben, ahogy érzi – feleli a nő. – Akkor én most lefekszem, maga pedig… Helyezze magát kényelembe, ahogy gondolja.          
– És a munkája? – kérdi dadogva a férfi – Ma is dolgozik?
– Nem. Mára szabadságot vettem ki.
            A férfi leül a fotelba, az ággyal szemben. A nő lefekszik, betakarózik, aztán eszébe jut, hogy akkor a férfi semmit nem fog látni, vagy neki kell kitakarnia, ettől zavarba jön, lerúgja magáról a takarót. A férfi megérti a mozdulatot, ő is zavarba jön. Egyszerre néznek a faliórára, kilenc óra ötvenhét.
– Szeretné esetleg, hogy rádiót kapcsoljak? – így a nő.
– Igen, ez remek ötlet – így a férfi. A nő, az éjjeli szekrényén lévő rádióhoz nyúl, bekapcsolja, beállítja a hangot, se nem túl hangosra, se nem túl halkra. Hirtelen átfut az agyán, mi lesz, ha jön az a bizonyos szám. Általában minden nap leadják. Először mosolyog magában, majd már nem érzi egyáltalán jópofának. Eltekeri az állomást, a szobát betölti a lágy jazz.
            Kilenc óra ötvennyolc. Csak a jazz szól.
– Izgul? – így a nő.
– Egy kicsit – így a férfi.
– Én is – így a nő.
– Igazából nagyon – így a férfi.
            Kilenc óra ötvenkilenc. Kicsit popposabb jazz szól, ebben már énekelnek is, egy lágy női hang, melyre egy öblösebb férfi tónus felel.
            –  Nem hisz nekem, igaz? – így a nő.
– … – így a férfi.
–  Mégis izgul – így a nő. A férfi bólint.
– Semmi baj, megértem – feleli a nő.
            Megszólalnak az utca végén lévő templom harangjai. Pontosan tízet kondulnak, majd lassan, rezegve elhal a hangjuk. Egy új dal kezdődik. Ebben most nincs ének. Csak szaxofon és gitár. A férfi idegesen mocorog a székben. Egy kicsit előrébb dől, két kezével a térdére támaszkodik.
            A nő nem mozdul. Csak fekszik. A plafont nézi maga fölött. A macska hangosan szuszog az ablakban. A férfi szinte visszatartott lélegzettel figyeli a fekvő nőt. Érzi, hogy a nőnek ez nem esik jól, hogy ettől zavarban van, de nem tudja nem bámulni. A nőn rövid ujjú, a munkaadó cégét reklámozó lila férfipóló van és hosszúszárú, szintén lila selyem pizsama alsó.
            A férfi már épp fellélegezve dőlne hátra a fotelben, amikor a nő feje megmozdul. A mellkasa lejjebb ereszkedik, a feje magasabbra kerül a párnán. A férfi tátott szájjal nézi, nyelni próbál, de a torka teljesen száraz. Megdörzsöli a szemét egyszer. Majd még egyszer és még egyszer, mint valami gyerekfilmben a hős, aki nem akarja elhinni, amit lát. A nő nyaka kiáll a testéből. Nem lógnak belőle inak és mócsingok, nem vérzik, a felület sima, bőrszínű, csak éppen nem érintkezik már a test többi részével.
            Aztán a jobb kar mozdul. Puha, apró lepedőmotozás hallatszik, majd a póló ujja furcsán besüpped. A kar, a nő testétől külön hever a lepedőn. Az ujjak nem mozdulnak.
            A következő pillanatban ugyanez történik a másik karral. Majd a csuklók is leválnak a karról. Először megint a jobb, aztán a bal. A leválás pillanata nem nyakon csíphető. Az egyik pillanatban még minden rendben, aztán mintha kiradíroztak volna egy kis részt a papírról. Most már a pizsama nadrág is furcsán áll, a combok lejjebb ereszkednek. A lábfejek jobbra és balra dőlnek. Legvégül a nő torzója szakad egyszerűen ketté. Pár centit távolodik az alsó, a felsőtesttől, a póló behajlik a résben.
            A nő egy picit mozdít a fején. A férfit nézi. Sápadt ijedtségétől őt is elfogná a rossz érzés, csak hogy ebben az állapotában nem képes érezni semmit. Ilyenkor, szétesve, csak gondolkozni képes. Érzelemmentesen. Igazából ez az egyetlen dolog, amit élvez ebben a helyzetben.
            – Nos, doktor, látja már a problémát? – próbál viccelődni, de amikor a férfi nem reagál, inkább köhint egyet. A férfi ettől magához tér révületéből.
– Nem azt mondta, hogy nem tud mozogni? – kérdezi látszatra teljesen objektíven, mint egy valódi megfigyelő orvos.
– A fejem az egyetlen kivétel – feleli a nő. – Szerencsére, hiszen máshogy dolgozni sem tudnék.
– Értem – dadogja a férfi, majd köszörülni kezdi a torkát. – Nézze, én… én… – dadogja, és közben úgy tápászkodik fel a fotelből, mint aki részeg. – Nekem most… Én jobb, ha most… – mondja, mint aki távozni készül, de közben pont az ellenkezőjét teszi. Lassan közelebb lép az ágyhoz, egészen a nő fölé hajol. A nő, mint egy rajz a fehér lepedőn. Élethű, arányos rajz. A férfi, mutatóujját lassan közelíteni kezdi a nő nyakához, aki szemével követi a férfi mozdulatát.
– Kérem, ne – leheli a nő. De addigra a férfi ujja már a nyakához ér. Éppen csak egy pillanat tört részéig, pont ott, ahol a nyak elvált a testtől. Aztán, mint akit villámcsapás ér, elrántja a kezét. Lassan hátrálva megindul az ajtó felé, szemét a nőn tartja. Útközben slendriánul belebújik a cipőjébe, mindkét sarkát betaposva, a fogasról lerántja a kabátját, de az beakad, nem akar jönni. Elengedi. Ott hagyja. Kezével már nyitja az ajtót, hangosan csapja be maga mögött. A nő hallja a kaffogó lépteket, majd a csapódó kaput. Mélyet sóhajt. A rádióban egy új jazz-feldolgozást konferálnak. Csak itt, csak most, először… Lágyan hajlítgatott dallamok között szólal meg az ismert szöveg :

Valami van a levegőben,
Valami, ami éjjel összerak.
Van valami a levegőben,
Valami, ami reggel szétszed.

            A nő mosolyogva nézi a plafont, de közben megindulnak a könnyei. Most először érez széthulltában is. Lehunyja a szemét, halkan énekli a refrént.


~°°~

            A nő arra ébred, hogy valaki motoz az ajtón. Majd halk lépteket hall az előszobában. Az órára néz, este háromnegyed tíz van. Átaludta az egész napot. Lassan nyílik a szobaajtó, a macska kisurran.
            A férfi áll az ajtóban. Más ruha van rajta, más a haja és valahogy más ő maga is. Tekintete ijesztően kusza. Belép, mondani akar valamit, de aztán visszanyeli. A nő elé áll, és lassan vetkőzni kezd. A nő megrémül. Még negyedóra van az összeállásig, tehát képtelenség, hogy érezze, most mégis hirtelen megérzi, ahogy a szíve, a külön heverő mellkasában egyre jobban verni kezd. A férfi lassan vetkőzik előtte. Érthetetlenül hebeg valamit. A nő megcsípné magát, nem álmodik-e, de a keze persze nem mozdul.
–  Mit… Maga mi a jó fenét csinál? – kérdezi most dühöt erőltetve félelemtől reszkető hangjába.
– Kérem – mondja a férfi –, már nincs sok időnk. Csak maradjon nyugodt. A hangja különös, más, mint ahogy a nő emlékezett.
– Istenemre mondom, ne merészeljen közelebb jönni vagy sikítok, hallja?!
– Ez nem… – mentegetőzik a férfi, mint aki hirtelen ráébred, hogy is néz ki kívülről, ahogy ott áll a tehetetlen nő előtt meztelenül.
– Maga undorító, utolsó, perverz alak! Tudtam, hogy az interneten csak ilyeneket lehet összeszedni. Erre gerjed, mi? Maga beteg állat!
            A férfi az órára néz, 21:55. A nő egyre hangosabban tiltakozik. Már ott tart, hogy sikít, amikor a férfi egy mozdulattal mellette terem az ágyban, befogja a nő száját. A nő harapni próbál, de semmi esélye, a férfi erősen tartja. A nő, szeme sarkából az órát nézi. 21:58. A férfi is az órára néz. Tekintete zavaros. Kezét a nő száján tartja, nem mozdul. 21:59. A nő mindenre elszántan felkészült, hogy amint elüti az óra a tízet, és teste összeáll, megadja ennek a gyáva alaknak, ami jár…
            22:00. Először a fej forr össze a nyakkal és mellkassal. Azzal még nem sokat tud kezdeni. A férfi, még mindig nem lép semmit, de mintha fáradna, feje a párnára hanyatlik.
            22:01. Végre mozdulnak a karok. Előbb a jobb, majd a bal. A nő végre a férfi kezébe mar, érzi, ahogy körme felszántja a bőrét, ám akkor hirtelen furcsa dolog történik. A férfi keze a nő kezében marad. A nő lefagy a mozdulatban. Szeme összeforr a férfiéval.
            22:03. A nő lassan felkel az ágyról. Szemében könnyfátyol remeg, szája félig nyitva. Kezében a férfi jobb keze.
A férfi darabokban hever az ágyon.
– Ford Escort. Sötétkék színű – leheli alig hallhatóan.
– H-hogyan – dadogja a nő.
– Én vezettem. Aznap… Tizenhárom évvel ezelőtt. A kórházban közölték, hogy csak a másik autó anyósülésén ülő nő és én éltük túl. A feleségem, és az ikerlányaim… A maga férjével és fiával együtt…
            A nő, most óvatosan visszateszi a férfi kezét az ágyra.
– De maga… De ha maga éjjel esik szét… Akkor, amikor én magánál jártam…
– Az ikertestvérem, Tom. A baleset óta próbál kezelni. Vele volt tegnap. Ő járt itt reggel. Elmondta mit látott. Nekem is látnom kellett. Mert végre... Végre... Végre nem vagyok egyedül. És maga sincs! Ezt tudnia kellett. Ezért jöttem.
            A nő, amilyen erősen csak tudja, megcsípi magát. Halkan feljajdul. Fáj. Ébren van. A férfi darabokban hever előtte.

           

 ~°°~____________________Vége____________________~°°~

Ha tetszett, bármi érzést, gondolatot, hangulatot váltott ki belőled, hagyj egy kommentet! :-)

Fontos: Az oldalon saját írásaimat teszem közzé. Azokat bármilyen célra felhasználni, csak az  engedélyemmel, valamint szerző+forrás feltüntetésével lehet! 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése