2016. április 3., vasárnap

A lakatokat levágják, ugye?!



Azon szerencsések közé tartozom, akik elmondhatják; van egy lakatom Párizsban. Legalábbis volt... A Pont des Arts hídon, a többi, roskadozó lakat mellett. A szerelem városában. Aztán egyik nap, már nem is emlékszem milyen csatornán, de hallottam vagy láttam, hogy a lakatokat levágják, mert veszélybe került miattuk a híd. Nem bírja el azt a sok szerelmet... :-) Megértem, de akkor egy pillanatra szíven ütött, és beugrott egy kép, ahogy valaki minden éjjel vagdossa a lakatokat, hogy másnap újak kerülhessenek a helyükre. Szerelmet a szerelemért... És bár a valóságban nem így van, hanem, ha jól tudom, tilos lakatolni, én ennél a vonulatnál maradtam. Ez a történet (még) nem a lakat vagdosóról szól, de már ő is formálódik bennem, mert érdekes alak lehet. Addig is fogadjatok szeretettel egy nem éppen klasszikus, rózsaszín szerelmes történetet. Mert az élet ilyeneket is ír. Ilyeneket főleg...

Az írott szó mellett, a lakatok és Párizs legyen veletek, 
Miamona



~°°~___________________________________________________~°°~



A lakatokat levágják, ugye?!



Ingrid és Valter tizenöt éve házasodtak össze egy eldugott, hangulatos balatoni kápolnában, alig tíz fő szeme láttára, majd a Hortenzia nevű helyi csárda külön kerthelyiségében  fogyasztották el ünnepi – húslevesből, frissensültekből, sajtokból, borból és rétesekből álló – lakomájukat, miközben visszafogott, szolid mulatóst húzott két hegedűs.
A következő lépés egy hitelre vásárolt szerény kis családi ház volt, hozzá egy vén kuvasz, akit hiába vitt el a gazdája – a ház korábbi ura –, újra meg újra, az eb folyton visszatalált. Nem nagyon foglalkoztatta, milyen kézből jön az étel, addig, amíg jön, ő mindet illedelmes hálával fogadta. Az udvaron álló, házilag tákolt, omladozó kuckóját Valter egy nyáron kipofozta, egészen olyan lett, mint egy kis kutyapalota. A kuvasz attól kezdve a közelébe se ment, beköltözött inkább a házba, azon belül a konyhába, ahol mindaddig láb alatt volt, amíg három év múlva örök jobblétre nem szenderült.
A gyermekáldás, még ezt követően két, összesen öt évig váratott magára, majd erőltetett pozitúrák, ovulációs naptárak, hormoninjekciók, inszeminációk, lenullázódott bankszámla, jó pár új ránc és őszhajszál, valamint a teljes közönybe fulladt lemondás után összejött. Gyümölcse egyetlen kisfiú lett, Petike, akinek megszületése és nevelése közben megegyeztek, hogy az egykék minden előnyében részesítik. Ingrid és Valter is egyedüli gyerekek voltak, és bár eredetileg mindketten legalább két gyermeket akartak, arra jutottak, hogy hármasban is nagyon jó lesz.
Eleinte jó is volt. Valtert előléptették, munkából hazaérve, esténként, büszkén számolt be különböző tárgyalási sikereiről, majd párás szemmel hallgatta felesége, a büszke anya élményeit újszülött fiúkkal kapcsolatban, akinél szebbet, ügyesebbet, okosabbat még nem látott a világ.
Később aztán már nem meséltek annyit. Valter azért hallgatott, mert unta a felesége szemében bujkáló panaszt, hogy miért dolgozik annyit, ahelyett, hogy többet velük lenne. Ingrid pedig, aki egész napját a csecsemővel töltötte, folyton maszatosan, gügyögve, úgy érezte, egyre kevesebbet ért férje szakmai dolgiból,  és egyre többet vélt látni fess, öltönyös lekicsinylő megvetéséből. Szép lassan két külön féltekére szakadtak, teljesen más éghajlati övvel, dialektussal és időzónával. Kultúráik egyetlen összekötője a gyerek volt. Aztán már ő is csak egy különleges kincs, vándorkupa, amit egymás között adogattak.
Mivel Valternak egyre jobban ment az üzlet – előbb társ-, majd teljes jogú cégtulajdonos lett –, Ingrid végül nem ment vissza dolgozni. Beérte a háztartás és gyermeknevelés örömeivel. Lelkiismeret furdalása egyedül azért volt, mert úgy érezte, erre született, és ez az érzés, még az évek múlásával sem kopott. Pontosan ez a gondoskodás volt, a gyereken kívül, ami összetartotta a családot. Mert bár sem Ingrid, sem Valter nem volt biztos már a szerelemben, Ingridnek kellett Valter, hogy gondoskodhasson, Valternak pedig Ingrid, akinél jobban még saját anyja sem gondoskodott róla soha.

~°°~
Petike tíz éves volt, amikor az iskolai farsangon Szajna menti, francia festőnek akart öltözni. Az ötletet anyja fényképalbumából merítette. Ingrid, még tinédzserkorában, a szüleivel töltött Párizsban pár csodálatos napot. A szülei akkor azt mondták neki, ha felnő, övé lehet az egész világ. Ingrid azóta visszavágyott Párizsba. Vagy bárhová. Eleinte Valter is osztozott az utazás ábrándjaiban, de amikor végre tényleg belevághattak volna, mindig jött sürgősebb, fontosabb, aktuálisabb belevágnivaló… így Ingrid álmai, Ingriddel együtt otthon maradtak, megfakultak.
A kisfiú jelmeze olyan jól sikerült, hogy nem csak a kosztüm verseny második helyezettje lett, de Ingrid szunnyadó álmait is leporolta. Bár Ingrid ötlete volt, a nő, gálánsan meghagyta a jogot Valternak, hogy előhozakodjon vele, mi lenne, ha a tizenötödik házassági évfordulójuk alkalmából elutaznának kettesben Párizsba, ahogy mindig is tervezték. Bár nem mondták ki, mindketten egyfajta frigy-mentőexpedíciónak tekintették az utat. Egy kis utazási irodánál befizették a nem csekély összeget, de őszintén, még a repülőn ülve se jött meg az önfeledt örömük.
A szerény kis szálloda a Montmartre-hoz volt közel, ahová eljutás közben Valter rájött, hogy öltönyös, karcsú fessége koránt sem olyan teherbíró, mint Ingrid slampos kerekdedsége. Mindennap korán keltek, megreggeliztek a svédasztalos büfében, majd Ingrid javaslatot tett az aznapi programra, amivel Valter kivétel nélkül mindig egyetértett. Egész nap a várost rótták, míg a lábuk csak bírta. Mikor elfáradtak, beültek egy kávézóba, bisztróba, és igyekeztek nem úgy viselkedni, mint a turisták, amitől csak még turistásabbá váltak.
Ingridnek, bár valahogy semmi nem úgy nézett ki, mint emlékezete képein, azért minden tetszett, de az épületek és látványosságok sem voltak rá akkora hatással, mint Valter. Tüzetesebben figyelni kezdte a férfit. Más levegőn, más fényekben, más háttér előtt voltak, és Ingrid hirtelen úgy érezte, nem is ismeri a férjét. Az arca és teste minden egyes ráncát, karcolását, hajlatát fel tudta volna ismerni, ha kell ezer közül is, de így egyben az egész valahogy idegennek tűnt. Végül Ingrid, hogy magát szórakoztassa meglovagolta ezt az érzést, és titokban azt játszotta, hogy nem a férjével, hanem a szeretőjével szökött Párizsba. Csakhogy Valter pont fordítva, mindennel foglalkozott, kivéve Ingriddel. Végig magán érezte felesége sürgető áhítozását, tudta, hogy valami több kellene, de nem igen találta az alkalmat.

~°°~

            Az eső épp elállt, a turisták újra ellepték az utcákat. A Pont des Arts hídon egy hamiskás harmonikás játszott.
– Szép rózsa, szép hölgynek, uram? - lépett hozzájuk egy afroamerikai árus, erős akcentussal és pontatlan angolsággal, virítóan széles és fehér mosollyal. Igen. Pont ez kell – gondolta Valter. Klasszikus romantika, hiszen nem ezért jöttek?!
Otthon Ingrid nem kapott virágot, mert még egyszer régen Valterral megbeszélték, hogy sajnálják a vágottat, a cserepesek meg valahogy folyton elhalnak náluk. De itt, most, Párizsban minden szabály felbomlott. Életbe lépett a mindent és bármit a szerelemért! A házasságért!
– Melyik szín szeret hölgy, uram? Azt választ, ami van kedvenc szín hölgynek.
Valter Ingridre nézett, várta az automatikus választ, mint máskor is, hiszen Valter nem szokott az Ingridet érintő kérdésekben dönteni. Mi több, az utóbbi időben már a munkán kívül saját magát érintőkben sem. Neki mindegy volt nagyjából minden, míg Ingridnek nagyjából mindenről megvolt a pontos elképzelése, és véleménye. Ingrid azonban most hallgatott. Izgatott kíváncsisággal várt férje válaszára. Valter komolyan gondolkodóba esett. Minden agysejtjének parancsot adott a teljes és alapos házkutatásra. Próbálta felidézni Ingridet bármilyen szituációban, amikor színt választott. De az az igazság, hogy mára már Ingrid beszédét  mester-jógikat is megszégyenítően  képes volt kizárni, háttérzajnak tekinteni. Ingrid, mióta életet adott fiuknak, megállás nélkül küzd súlyával és alakjával, ezért, bár mindig önfeledten adózik kedvenc ruhaboltja színekkel teli polcai és állványai előtt, végül mindig valami feketét, esetleg sötétkéket, legritkábban gránit szürke darabokat választ. Fekete rózsa azonban nem volt az árus kosarában. Csak vörös, sárga, fehér és rózsaszín. Vajon mit vár tőle a felesége ezen az úton – hasított Valterba a kérdés. Szenvedélyt? Derűt és jókedvet, vidám nevetést? Esetleg egyfajta ki- és megbékülést?  Vagy romantikát?
– Adjon mindegyikből egy szálat, mondta a megvilágosultak büszkeségével, kissé még ki is húzta magát. Ingrid arckifejezése a zavar és az öröm határán táncolt. Valter kifizette a pimaszul magas összeget a szedett-vetett csokorért, majd Ingrid felé nyújtotta, amikor az árus ismét megszólalt.
– És lakat? Akar úr és hölgy lakat? – Valter értetlenül, Ingrid meglepetten nézett rá. Ott álltak egy híd kellős közepén, melynek mindkét oldalon futó korlátja csak úgy roskadozott a ráaggatott szerelemlakatoktól, ám mindez idáig fel sem tűnt nekik.
– Akaszt lakat, lesz szerelem halálos.
– Mármint halhatatlan? – kérdezte Ingrid.
– Az, az, madame, halálos.

~°°~

            Valter és Ingrid egy-egy apró kulccsal a kezükben álltak, míg az árus fotót készített róluk.
– Nem, nem, monsiuer, nem így jó. Ölel meg hölgyet, néz szerelmes.
Valter átölelte Ingridet, mindketten a kamera felé tartották az apró kulcsokat. Az árus visszaadta a fényképezőgépet, majd fütyörészve tovább ment, újabb ügyfelek után nézve.   Ingrid és Valter ott álltak, a szerelemlakatuk mellett, és akkor Valter végre, mint egy félénk kamaszfiú, megcsókolta Ingridet. A kulcsokat a Szajnába hajították, mert Ingrid így látta egy régi filmben, majd kézen fogva elindultak, át a hídon, beleveszve a színes forgatagba.

~°°~

            Petike, odahaza, áhítattal vegyes örömmel nézte a fényképeket, és megígértette szüleivel, hogy őt is elviszik legközelebb. Ingrid megsimogatta fia arcát, és egészen véletlenül kimondta a mondatot, amiért szüleire még mindig neheztelt.
– Hát persze, Petike. És ha nagy leszel, tiéd lesz az egész világ!
            – Nahát! – lelkendezett a fiúcska a következő képet nézve – A Pont des Arts híd! Jé, mennyi lakat?!
Ingrid és Valter lopva egymásra néztek, eszükbe jutott a lakat, a nevükkel, amelyet alkoholos filctollal írtak rá, no meg a kulcs, amit elhajítottak, a fotót követő csók és mámoros három nap, ami mára már csak egy villanásnak tűnt, mégis talán segített egy kicsit átlendülni a szürke hétköznapokon. Bár, mióta visszatértek, már nagyjából minden visszatért a régi kerékvágásba, megmaradt ez az apró, fakuló közös titok, cinkos összekacsintás. Egyetlen, apró cérnaszál, melyet a lakat tartott össze.
– De… a lakatokat levágják, ugye?! – kérdezte Petike, és a mosoly Valter és Ingrid arcára fagyott.
– Hogy mondod, kisfiam? – kérdezte Ingrid.
– A lakatokat, mama… A lakatokat levágják, ugye?!
– Miket beszélsz, már miért vágnák le? – érdeklődött Valter kissé idegesen.
– Jaj, apa! Tudod te hány százan, ezren raknak lakatot arra a hídra naponta? Az interneten olvastam, hogy ha nem vágnák le őket esténként, másnap már egy szerelmes sem tehetne fel új lakatot, vagy a híd dőlne ki.
            Petike tovább nézegette a képeket, és áradozott mindenről, amit felismert. Valter nagy nehezen Ingrid szemébe nézett. Az asszony először szomorúnak tűnt, majd két orcája kerekedni kezdett, míg hirtelen hangos nevetésben fakadt ki. Petike érdeklődve nézett anyjára, Valter zavartan. Ingrid csak nevetett, teljes szívből, közben szaggatottan azt mondogatta, hogy a lakatokat… a lakatokat levágják, Valter!
Valter egy darabig csak nézte Ingridet, majd lassan az ő szája széle is megindult felfelé. Kacagásuk betöltötte a vasárnap délután csendjét. Ezt már Petike se bírta tovább, és bár nem értette mi olyan vicces, a szüleivel nevetett ő is, akik addigra már, mindketten könnyes szemmel hahotáztak, tiszta szívből, igazán, hosszú-hosszú percekig.


~°°~____________________Vége____________________~°°~


Ha tetszett, bármi érzést, gondolatot, hangulatot váltott ki belőled, hagyj egy kommentet! :-)

Fontos: Az oldalon saját írásaimat teszem közzé. Azokat bármilyen célra felhasználni, csak az  engedélyemmel, valamint szerző+forrás feltüntetésével lehet! 

4 megjegyzés:

  1. Szia!

    Igazán remek, kicsit keserédes írás. Vajon hány Ingrid & Valter él a világon?
    Tetszett. :)

    Andi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Andi! Köszönöm! :) Azt csak az ég tudja. Vagy a lakatok és levágóik... ;)

      Törlés
  2. Ez nagyon tetszett! Imádom a szereplőid nevét, Valter és Ingrid, máris hangulatot teremt. Kis Szajna és romantika, de a hétköznapok csúf szürkeségével és problémáival, tényleg keserédes, de pozitív kicsengésű. :)
    A lakatokat levágják, ugye? A mi lakatunk jutott eszembe. És hogy annak idején én nem tudtam, hogy el kell dobni a kulcsot, el akartam felezni a két kis fityegőt, egy a tiéd egy az enyém. Aztán tájékoztattak, hogy el kell hajítani..., így egy kisebb "szakadék"-nál hátunk mögé dobtuk. Bejött. Még ha valaki azóta le is vágta a lakatunkat, az csak a fém, amit elvágott. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi! :) Majd megőrültem, mert amikor elkezdtem írni csak "a férfi" és "a nő" voltak, és az istennek el nem árulták volna a nevüket. Félre is hajítottam őket, hogy akkor nem írom meg, nem érdekel, aztán pár nap múlva, mikor elővettem, úgy írtam le, mintha eddig is ott lett volna a "papíron"... :D Néha ilyen kis sunyik ezek a karakterek... :)
      Persze, el kell dobni, esélyt sem szabad adni a kinyitásra. Akkor már inkább vágják le vagy dőljön ki a korlát! :D Na jó, ne dőljön, mert szép. :) Én a pécsire akartam mindig, de sosem kaptam. Ezzel viszont igencsak kárpótolva érzem magam! Ha ott van még, ha nincs... A fém ;):)

      Törlés